Sokat gondolkoztam, hogy írjak-e a HEVAT-ról, mert az volt bennem egyfelől, hogy rengetegen ott voltatok, és első sorból láttátok, halottátok az ott történteket, másfelől pedig egy 5 napos alkalomról elég nehéz röviden, velősen írni (ahogy szeretnék), kiragadni a lényeget abból a rengeteg tapasztalatból, amiben részesültünk, akik ott lehettünk.
Annak ellenére, hogy minden szervező számára, így nekünk is nagyon-nagyon fárasztó volt az idei HEVAT (is), mégis rengeteg áldásban lehetett részünk. Olyan megszégyenítően lelkesen dicsőítettek a táborozók, hogy sokszor alig hallatszottunk (pedig a technikusaink is mindent megtettek, hogy a hangunk ne legyen a háttérben). Persze a tábor végére már főleg a fáradtságunk miatt ment nekik könnyen a lekörözésünk, de ami a lényeg, hogy egyszer sem kellett „egyedül” énekeljünk.
Sok kérdést feltett számunkra Jézus a héten, és azt hiszem, hogy egyik válasz megharcolása sem volt „zökkenőmentes”. De az viszont biztos, hogy az Ő kérdései mindig a lényegre tapintanak rá, és nem fognak hagyni nyugodni, ameddig meg nem válaszolod őszintén. Azt hiszem, hogy ennek az eredménye volt a szombat esti alkalom, amikor olyan sok fiatal érezte úgy, hogy le szeretné tenni a terheit az Ő lábai elé. És ha jobban belegondolok, akkor az előbb kicsit eltúloztam amit írtam, mert ameddig ők kimentek a templomból ezt megtenni (beszélgetni, imádkozni és a kereszthez járulni), addig valóban majdnem csak mi énekeltünk, mert a templom majdnem teljesen kiürült. De csak azért, hogy újra megteljen! Hála legyen Neki ezért! És az egész hétért! Örülünk, hogy együtt lehettünk!
Szeretettel,
a Kövek.